megint elmaradt a tavasz

Egymás után következnek a "ha ennek vége, majd akkor" időszakok. Egybefolynak, észrevétlen fedik át egymást. Sosem gondoltam magamról, hogy ilyen életet fogok élni. Létezik egyensúly vagy csak áltatom magam?

A kibontakozó felnőttkor egy stresszes, nyomasztó változatát élem. Képtelen vagyok megérteni, miért tudnak mások bűntudat nélkül visszaélni azzal a szabadsággal, amit én igénybe sem merek venni. Érzem a felelősségemet a saját életemben, talán túlságosan is, és ez okozza azt a mérhetetlen feszültséget, ami állandó aggodalmat biztosít számomra. (Mindig kell valami, csak éljek vele együtt, ugye.) Érzem a felelősségemet, ugyanakkor nagyon szűkösen vagyok a korlátok között. Magamnak kellene lehetőségeket teremtenem, ez azonban olyan döntésekkel jár, amiket nem tudok vállalni. Talán itt van az, ahol tudattalanul kitolom ezt a szakaszt.

minden részem én magam vagyok

Megint ősz van. Nem ezek lesznek a legszebb éveink, de biztosan a leghasznosabbak. Megint annyi mindent csinálok, hogy számon sem tudom tartani. Elég mélyreható munkám volt vele, úgy érzem, kézben tudom tartani. Mennyit teszek bele és mennyit kapok belőle?

A kis blogot most indítom útjára talán utoljára, ha valaha lesz más, az tényleg más lesz. Kedvet kaptam írni, talán fogok is. Muszáj foglalkoznom ezzel a részemmel, mert feszültségeket és gondolatokat temetek el. Szeretnék felszabadulni.

Időközben 23 éves lettem. Valahogy az a megélésem, hogy a huszonhárom évesek ennél már felnőttebbek. Vagy csak máshogy azok.